Miért lettem fogorvos

Elvárható, hogy egy ilyen rovatban komoly és mélyenszántó, legalább három generációra visszanyúló történet álljon, bizonyítandó a szakma iránti elkötelezettséget. Az én történetem rövidebb. Mint a fogorvosok nagy többsége, én is voltam gyerkőc, így gyűjtöttem mindent, ami mozgott, de a szüleim örömére főleg azt, ami nem. Amire a legbüszkébb voltam, az a szobám falán lévő matricagyűjteményem. Aki szemtelenül fiatal, nem is tudhatja, hogy régen a tapéták nem voltak mindig ízlésesek, sőt néha tájképeket tapétáztak falakra. Esetemben kilenc négyzetméternyi őszi erdő ronda képe volt az ellenség, ezt kívántam gyarmatosítani öntapadó kis barátaimmal, és nyerésre álltunk. Aztán szüleim elvittek fogorvoshoz – biztosan nem ez volt az első alkalom, de a legemlékezetesebb. A vizsgálat végén ráébredtem, hogy ez a legjobb munkahely a világon, ugyanis a fogorvos, akire csak egy maszkos, de kedves mumusként emlékszem, elővett a szekrényből egy halom matricát, én pedig választhattam egyet. EGYET! Viszonylag gyakorlatiasan gondolkodtam már akkor is, így levontam a konzekvenciát: ha fogorvos leszek, nem kell választanom a matricákból, hanem az enyém lesz mind. MIND! Hát ennyi. Ezért lettem fogorvos. Persze segített a jó gimnázium és az ott oktatott latin nyelv is, meg az hogy anyukám inkább ügyvédnek látott volna szívesebben, és csak azért is… de a fő ok… hát azok a matricák voltak.